Az infláció, azaz az árak többé-kevésbé állandónak tekinthető emelkedése ősidők óta ismert jelenség. A pénzünk egyre kevesebbet és kevesebbet ér, vagyis egyre többet és többet kell adni ugyanazért a termékért. Ami tegnap még megvehető volt egy fabatkáért, azért holnap már kettőt kell adni, holnapután meg szinte biztosan már hármat. De mi is az az infláció? És mennyire tekinthetjük valós problémának a létét?
Az inflációt – természettudományos példával illusztrálva – talán az emberi szervezetre jellemző lázhoz tudnánk a leginkább hasonlítani. Az emberi testnek van egy természetes hőmérséklete, ami egyszerűen abból adódik, hogy a test él, lélegzik, dolgozik, működik. Ehhez a működéshez energiára van szüksége, az energia termelése és felhasználása, a szervezet egészében történő áramoltatása pedig hőtermeléssel jár. Az energiát a szervezeten belül a vér tudja az egyik sejttől a másikig eljuttatni. Ahhoz, hogy a vérrendszer biztonsággal gondoskodni tudjon a vér áramoltatásáról, megfelelő hőmérsékletre van szükség. Ha ez a hőmérséklet felette van a 36 foknak, de nem több, mint mondjuk 37, akkor ebből a szempontból minden rendben van az adott szervezettel. 37 fok felett már hőemelkedésről, 38-on túl pedig már lázról beszélünk. A hőemelkedés sok esetben csak annyit jelent persze, hogy bejutott egy fertőzés vagy egy kórokozó a szervezetbe, ne ’adj isten, elszenvedtünk valami könnyebb sérülést, amivel szemben a természetes védekező rendszerünk, az immunrendszer már fel is vette a harcot. Lokális probléma, de csapataink harcban állnak – no para. A láz, vagyis a 38 fok feletti hőmérséklet már komolyabb gondokra, komolyabb megbetegedésre utalhat, ott nem biztosan elég a szervezet természetes immunreakciója a probléma megoldásához – valószínűleg orvosi, gyógyszeres beavatkozásra van szükség, de pánikra semmi ok.
A 40, 41 fokos lázat már nagyon súlyos tünetként kell értékelni, ami valami olyan jelenségre utal a szervezeten belül, amit lokális lázcsillapítással valószínűleg már nem is lehet kezelni, ezért alaposabb kivizsgálásra és kezelésre van szükség a tényleges probléma felderítésére. Ráadásul tartósan ilyen lázat nem is viselne el a szervezet, így nemcsak alaposnak, de gyorsnak is kell lennie a beavatkozásnak.
Ha a fenti analógiát a gazdaság egészére alkalmazzuk, akkor azt kell mondanunk, hogy valóban nemcsak ősi, de egyben természetes jelenség is a gazdaság működésével kapcsolatban az infláció. A gazdaság működéséhez a szervezethez hasonlóan energiára van szükség – ennek az energiának a hordozója a pénzrendszer. A pénzrendszer, illetve a pénz segítségével jutnak el a szükséges erőforrások a beruházásokhoz, a pénz segítségével tudjuk kielégíteni fogyasztási igényeinket, megvalósítani a terveinket és a pénz segítségével tudjuk növelni a jólétet. A pénz áramlása a gazdaságban – hasonlóan ahhoz, mint a vér áramlása az emberi szervezetben – hőtermeléssel, azaz áremelkedéssel, vagyis inflációval jár.
Éppen ezért egy éves 2% alatti fogyasztói inflációt nem is tekintenek a közgazdászok problémának – hasonlóan ahhoz, mint ahogy egy 36,8-at sem tekintünk láznak. Az inflációt kezelni hivatott központi bankok (akiknek a szerepére a magyar példa kapcsán még vissza fogunk térni) éppen ezért általában 2% körüli szintet jelölnek meg inflációs célként. Célzottan beavatkozni csak akkor kezdenek el, ha tartósan e fölé a szint fölé nő a pénzromlás üteme. De mit tudnak tenni?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, előbb vessünk egy pillantást arra, hogy egyáltalán mi okozza a pénzromlást? Ennek általában nagyon egyszerű oka van: a túl sok pénz. Ha a gazdaságban túl sok pénz halmozódik fel, vagyis túl nagy a kereslet, túl sokan akarják ugyanazt a terméket megvásárolni – akkor annak a terméknek törvényszerűen fel fog menni az ára. Ugyanez igaz a beruházásokra is: Ha túl sok cég akar egyszerre fejleszteni, egyszerre beruházni, akkor előbb a mögöttes, a beruházásokhoz szükséges eszközöknek kezd el emelkedni az ára, majd pedig a munkaerőé is, hiszen a beruházásokhoz jellemzően munkaerőre is szükség van. Az egyre drágább munkaerő pedig azt jelenti, hogy az embereknek, a fogyasztóknak egyre több elkölteni való pénzük lesz, így a megemelkedő kereslet hatására elindul a spirál felfelé a fogyasztási cikkek piacán is.
Ha viszont tudják a gazdaság szereplői, hogy egyre több és több pénz jelenik meg a gazdaságban, akkor azt is tudni fogják – hiszen esetleg tanultak közgazdaságtant és van józan eszük (bár e két jelenség nem minden esetben jár együtt), - hogy lesz lehetőségük árat emelni, mert a növekvő kereslet elviseli a magasabb árakat. Az egy előre kalkulálhatóan magasabb árakra viszont a dolgozók fogják azt mondani, hogy – mivel tudjuk, hogy emelkedni fognak az árak, ezért – mi is több bért kérünk a munkánkért, ami újabb keresleti lökést, így tovább emelkedő árakat indukál. Vagyis elindul az anticipált infláció és az ár-bér spirál csodálatos násztánca a gazdaságban, amit talán csak Ady héjanászához lehetne hasonlítani, ha esztétikájában nem is, de a pusztító hatások tekintetében mindenképp.
Ráadásul van még egy szereplő, aki imád beleszólni jobb esetekben csak a bérek, de akár az árak alakulásába is. Ezt a szereplőt úgy hívják: állam. Sok közgazdász vallja, hogy az infláció egyetlen és valódi okozója az állam, azaz a politika, aki klasszikusan a választópolgárok, vagyis a dolgozók minél nagyobb jólétében, vagyis a minél magasabb bérekben érdekelt. (Most egy pillanatra tekintsünk el azoktól a helyektől, ahol az eredeti tőkefelhalmozás, azaz a nemzetinek nevezett tőkésosztály saját lábra állítása a fő prioritás, maradjunk a klasszikus, egyelőre a közgazdaságtan elméleti keretei között.) Az államilag kikényszerített magasabb bérek logikusan magasabb keresletet, így a fentebb bemutatott séma mentén magasabb inflációt jelentenek rövid időn belül.
Éppen ennek az állami beavatkozási hajlandóságnak az ellensúlyozására tették meg a független jegybankok első számú feladatának az infláció elleni küzdelmet. Ezzel a klasszikus mondattal kezdődik a magyar – és a legtöbb piacgazdasági – jegybanktörvény is: „Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása.” Nem a kormányzati gazdaságpolitika támogatása, hanem az árstabilitás elérése és fenntartása az elsődleges cél. És ez a feladat nem a kormányra, hanem a jegybankra hárul, annak a réges-régi, de újabban ismét divatba jött és nem mellékesen, nagyon igaz mondásnak a jegyében, ami valahogyan így hangzik: „Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó minden úgy lössz, ahogy lönni köll.”
De térjünk vissza a fentebb felvetett kérdéshez: mit köll tennie a jegybanknak ahhoz, hogy úgy lögyön, ahogy köll? Egyszerű: ki kell vonnia feleslegessé vált pénzt a gazdaságból. Magyarul: addig kell a kamatokat emelnie, amíg el nem megy a gazdaság szereplőinek a kedve a felesleges beruházásoktól és költekezéstől. Akkor be tud állni újra egy olyan egyensúly a kereslet és a kínálat között, ami biztosítja önmagában az árstabilitást, vagyis a kívánatosnak tartott, maximum 2%-os áremelkedési ütemet.
Mondhatjuk persze, hogy mindez csak elmélet, papíron jól mutat, de a gyakorlat biztosan nagyon más. Ezzel a szkepticizmussal csak részben lenne igazunk, hiszen, ha megnézzük a fejlett piacgazdaságok elmúlt két évtizedét, akkor azt látjuk, hogy a még oly összetett gazdasággal rendelkező eurózónában is nagyon hosszú ideig, közel két évtizedig biztosítani lehetett az árstabilitást. Ráadásul ahogy a legfrissebb adatok is mutatják az eurózóna a pandémiát követő ellátási lánc-problémákat, majd az energiaárak elszállását is egészen jól tudta kezelni, mára már a legtöbb országában vissza tudtak térni, vagy legalábbis konvergálnak a klasszikus jegybanki célok irányában.
Ezzel szemben a még mindig unortodox magyar gazdaságpolitika sajnos nem tud ilyen eredményeket felmutatni az infláció elleni harcban (sem). Jóllehet, a legutóbbi, szeptemberi adat jelentős esést mutat az augusztushoz képest, de az éves 12.2%-os infláció még mindig Európa-bajnok, több, mint duplája az eurózóna átlagának. Nem nagy bátorság annak a kimondása, hogy az inflációs ütemek különbsége elég nagy valószínűséggel visszavezethető az adott kormányzat monetáris politikai kérdésekbe való beavatkozási hajlandóságára. Más szavakkal: nem nagyon tudunk olyan sikeres infláció elleni küzdelemről a modern gazdaságok történetéből, ahol a siker kulcsa az állandó állami és kormányzati beavatkozás lett volna. Jellemzően nem a központi akarat („legyen év végére egy számjegyű az infláció!”) szokta eldönteni ennek a csatának a kimenetelét. Sokkal inkább hiszünk a független jegybankban és a piacgazdasági versenyben, mint leghatékonyabb szabályozási tényezőkben – nemcsak az infláció, de az egész gazdaságirányítás tekintetében is.
Ráadásul a magyar inflációs ütem látványos, de valljuk be, relatív csökkenése nagy mértékben a bázishatásnak köszönhető – vagyis a csökkenő inflációs ütem nem jelenti azt, hogy az árak színvonala csökkenne, maximum a növekedés százalékos üteme csökkent. Ennek illusztrálására álljon itt egy egyszerű példa: Ha egy fél kiló kenyér tavaly még 400 forintba került, de ma már 500-at kell érte adnunk, akkor egyszerűen kiszámítható, hogy a kenyér ára 25%-kal emelkedett egy év alatt.
Ha képlettel is le akarjuk vezetni ezt a rendkívül bonyolult számítást, akkor ezt a képletet kell felvázolnunk a százalékos ütem kifejezéséhez: áremelkedés mértéke / eredeti ár, vagyis: (500-400)/400=100/400=25%
Ha jövő októberben azt tapasztaljuk, hogy a kenyér újabb 100 forinttal lett drágább (vagyis abszolút mértékben kifejezve ugyanúgy 100 forinttal nő tovább az ára, mint ahogy az az előző évben történt), akkor az emelkedés mértéke már „csak” 20% lesz. Képlettel ugyanez: (600-500)/500=100/500=20%
Csökkent az infláció üteme? Persze 25-ről 20%-ra? Siker? Siker. Jobban élünk ennek következtében? Hááát...
Mi következik mindebből, mit tehetünk inflációs környezetben? Ha csak nem vagyunk gazdaságpolitikai döntéshozók, akkor egyetlen alternatívánk maradt: megtakarítani és befektetni. Dolgoztatni a pénzt, ami a rendelkezésünkre áll minél nagyobb mértékig.
A „Mibe fektessünk?” és a „Kire bízhatom a pénzemet?” kérdésekre a következő blogbejegyzésben térünk ki. Addig is idézzük fel magunkban Rózsa Sándort és reméljük, mindenki teszi, amit köll…
